Zsiráfnak persze megint nem volt kalapácsa. Masszi Tomi hozott kettőt, odaadta neki az egyiket. Hétkor kellett volna kezdeni, a teher már félkor itt volt, de a vasakat nem tudtuk leszedni a platóról, mert a Holdosi testvérek nem akartak reggeli előtt dolgozni. Ráér, villant a szemük. Hoztak magukkal zsemlét meg gyulait, leültek az egyik sitthalomra, és ott tunkolták a májast.

Nem mozdultunk. Stipi ősszel a vasszereléskor ellentmondott nekik, utána olyan rosszul lépett, hogy beleesett a félkész mélygarázsba. Eltörött a lába. Azóta nem láttuk, rehabilitálják, így mondta nekünk a lánya, meg azt, hogy apja nem érzi a lábujjait. Egy csontszilánk elvágta az ideget, soha nem lesz olyan, mint régen. Azóta mindenki tudja, a Holdosiékkal nem jó kikezdeni, rád küldik az átkot hamar.

Marosi elment vizelni a toitoiba. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, Marcipán Peti meg a Zékány nekifeszült, és jobbra-balra billegtették a vécét. Marosi meg bent kiabált, dörömbölt, anyátokat, lehugyoztam a gatyámat! Röhögött mindenki.

Ekkor jelent meg a vietnami étterem felől a Touareg. Na, valakinek tuti levonják a napi bérét, mondogattuk. De megúsztuk, az öreg művezetőnek jó estéje lehetett, engedett az asszony, mert egész nap úgy vigyorgott, mint a vadalma. A miheztartás végett azért úgy tett, mintha mérges lenne, de lerítt róla, hogy műmájerkedik. Hiába mondta, holnap lesz csak május egy, tessék dolgozni, vigyorogtunk rajta. Csak a kis Simon bólogatott, úgy dörgölőzött az öreghez, mintha az apja lenne. A gyereknek nem élt senkije, szállón lakott a huszonkettőben, folyton sírt, hogy nincs pénze, ilyenkor az öreg megszánta, és adott neki a sajátjából.

A művezető telefont kapott, a kivitelező hívhatta, aki tegnap délután járt itt. Fehér ingben, vasalt nadrágban volt, és lecseszett mindenkit, de főként az öreget, aki zsebkendővel törölgette a nyakát, pedig nem volt forróság, csak langyos tavaszi szél kavarta fel a port.

Zsiráf gyorsan elővett a zsebéből egy kétdekást, talán rum volt, vagy kevert, tudtuk, naponta vagy fél tucatot táraz be belőle az éjjel-nappaliból. Irigykedve nyelt mindenki. Ő meg kitekerte az üveg nyakát, lehajolt, nehogy észrevegye a művezető, úgy tett, mintha keresne valamit a földön, meghúzta az italt. Persze félrenyelt. Úgy köhögött, hogy Masszi Tomi, akinek a legjobb lelke van a csapatban, már hívta volna a mentőt, de a Zékány közbelépett, Zsiráfnak gyerekei vannak, bazmeg, kiesik egy nap a béréből.

Masszi Gyergyóból jött, mindenki csak kis románnak hívta, pedig magyarabb volt nálunk, legjobban glettelni tudott, senki sem volt képes olyan simára kenni a falat, mint ő. Egyszer titokban még az idősebb Holdosi is megkérte, hogy mutassa meg, hogyan csinálja. Marcipán Petinek jókedve lett valamitől. Belekezdett egy bűnrossz viccbe, amit sehogy sem tudott elmondani, mert röfögve nevetett rajta, a végén aztán mi is dőltünk jobbra-balra, ragadós volt a röhögés.

Elmúlt hét óra, mire a Holdosiék befejezték a reggelit. Láncba!, adta ki az ukázt az öregebbik, mindenki ugrott, és pikkpakk, lepakoltuk a tehert. Zsiráfnak még az állványozás kezdetén eltűnt a kölcsönkalapácsa. Halálra váltan kereste mindenhol. Tudta, Masszi Tomi a Holdosiak védelme alatt áll, ha neki tartozik, a testvéreknek tartozik. Talán a vécében van, mondta Marosi. Talán a platón, mondta Marcipán Peti.

Zsiráf összevissza rohangált, mint a mérgezett egér. Sírt, sápadt volt, hányt, de állványozott velünk. Jobb híján egy talált vasrúddal ütötte be az ékeket, és közben véresre verte a kézfejét. Este Marcipán Peti megveregette a vállát. Legközelebb kínáld meg a barátaidat is, mondta, és visszaadta neki Masszi Tomi kalapácsát. Zsiráf lehajtott fejjel, szó nélkül előpakolta a kétdekásait, és kiosztotta közöttünk mind. Leültünk, kilógattuk a lábunkat az állványról. Meghúztuk a magunk üvegét. Körbejárt a cigi. És Marcipán Petinek megint jókedve lett valamitől.

(Fotó: Bazánth Ivola)

A nagyapám után ránk maradtak a birkák. A rozsdás udvaron három nagy juh, három kicsi bárány álldogált. A szomszéd etette őket. A Suzukival behajtottam a veteményes melletti szűk útra, küszöbig ért a sár. Három hónapig nem volt kedvem eljönni. Féltem attól, hogy mi fogad itt.

Tanár úrék értenek az állatokhoz?, kérdezte hamiskás mosollyal Kovács szomszéd. Sem én, sem Juli nem értettünk. A nővérem ráadásul Bécsben élt. Hatszáz kilométerre innen. A szomszéd a kerítésre könyökölt, nevetett rajtam. Nem volt szakmája, nyolc általánost végzett. Azt is bukdácsolva. Az állatokon kívül talán a barkácsoláshoz értett, meg az italhoz. Karácsony előtt összetákolt egy kicsi szánt, elé kötötte a német juhászát, rákuporodott a pokrócra, húzzál, húzzál, öreg mackóm!, rikkantotta a kutyának és a kocsmáig húzatta magát. Senki sem tudta, miből él.

Hamis ember az, vigyázzál vele, mondogatta mindig a nagyapám. Mégis nyugodt voltam, hogy legalább van valaki mellette, ha már apám nem lehet ott. Kovács hívta ki a mentőket, amikor meglátta az öreget az udvaron feküdni. A kórházba is elment hozzá, a temetésére is eljött, ott állt a hátul a kerítés mellett. Mégis amikor utoljára telefonon beszéltem az öreggel, a Kovácsra panaszkodott. Azt mondta, ellopta az almáit. Három fája volt a hátsó kertben, tele kövér almákkal, egyik reggelre eltűnt mind, így idén már nem főzethetett belőlük pálinkát.

Néztem a gyapjas állatokat, azok meg engem, nem tudtuk, mihez kezdünk egymással. Nagyapám a húsukért tartotta őket, szerette a birkapaprikást, húsvétra mindig báránysültet készített. Küldött nekem is belőle valamelyik falubelivel, akinek az ünnepekkor a fővárosban akadt dolga. Egy részeg faviskó volt a birkák otthona, ami nem sokban különbözött nagyapám házától. Igaz, azon legalább voltak ablakok.

Az öreg házában sárgák voltak a falak, dohányszag és rendetlenség fogadott. Nagyapám semmit sem dobott ki, nejlonszatyrokkal, blokkokkal, szövetdarabokkal, szórólapokkal, reklámújságokkal volt tele a kamra. Kosárba raktam mindet, kiborítottam az udvarra, leöntöttem benzinnel és meggyújtottam. A szobákat kiporszívóztam, lemostam az ablakokat, áthúztam az ágyat. Engedtem vizet a vödörbe, öntöttem bele Domesztoszt, felsúroltam a konyhát. Estére végeztem. Nem volt kedvem hazamenni, hosszú volt az út Pestig. Másnap tiszta fej kellett, hagyatéki tárgyalás tizenegykor, délután háromra az igazgató rendelt be magához, azt mondta, fontos, egy kicsit tartottam ettől a találkozótól.

Találtam a konyhaszekrényben egy üveget, bor volt benne. Ittam két pohárral, jobban aludtam tőle. Reggel arra ébredtem, hogy a szomszéd zörög az ajtón. Felvettem nagyapám köntösét, úgy nyitottam ajtót. Eltűntek a birkák, hadarta izgatottan. Papucsban szaladtam hátra a birkahodályhoz, valóban üres volt. A kerítést nem vágták ki, a kapu zárva volt, nem törte fel senki, a birkák meg nem ugorhattak át a másfél méteres dróton. Vakarta a fejét a szomszéd, ő sem értette. Azt mondta, éjjel erősen ugatott a kutyája, meg is nézte, mi van vele, de nem a birkák, hanem a falu felé morgott.

Keressük meg őket, mondta. Felöltöztem, ittunk egy kávét, aztán elindultunk. Hozott magával egy hosszú kést, azt mondta, levágja vele a tolvajok tökét. Bejártuk az egész környéket, megkérdeztünk mindenkit, de senki sem látta a birkákat. Indulnom kellett haza, megeskettem Kovácsot, ha véletlenül nyomára akad az állatoknak, felhív telefonon. Segített kitolni a Suzukit a sárból és elindultam haza.

A hagyatéki tárgyalás rendben ment, Juliéké lett a ház, enyém meg a hátsó kert, az almás fákkal. Az igazgató meg felterjesztett kitüntetésre, így elmúlt minden szorongásom. Húsvét vasárnap csengettek. Terike volt az, nagyapám második szomszédja, azt mondta, hozott nekem valamit. A Kovács szomszéd küldte. Az asszony a lányához jött az ünnepekre. Panaszkodott, nem volt könnyű elhozni a kockás táskát, hiszen neki is van csomagja, de ha megkérte a Kovács, akkor inkább megcsinálja, nehogy bosszút álljon rajta, mert hamis ember az. Amikor elment az asszony, kipakoltam a táskát. Egy cetli volt legfelül, rajta rossz helyesírással ez állt: „Áldot husvétot!” Egy üvegpalack volt még benne, meg egy alufólia-csomag. Almapálinka és báránysült.

(Fotó: Simon Márk)

Tizenhét volt szegény Kaszap Pisti, amikor halálra gázolta a bogdáni személy. Nem volt senkije, csak a nagyanyja, aki szélütést kapott, és amíg nem fogadta be az otthon az asszonyt, a fiúnak kellett ápolnia. Mára benőtte a fű a síneket, a bokrok eltakarták a Pisti emlékére állított kis kőkeresztet. Halottak napján különös fénnyel derengett a töltés, árnyakat dobált a sínekre, mintha a halott fiú járkált volna arra. Hogy évről évre ki gyújtott mécsest a bozótosban, senki sem tudta. A vadászok egyszer még vonatfüttyöt is hallottak a sínpár felől, pedig húsz éve megszüntették azt a vonalat, mert Kratochwill elvtársnak nem volt ínyére, hogy az államvasút a haragosa faluja mellett közlekedjen.

Azon a szerencsétlen napon csak Fekete Zoli didergett a bogdáni személy harmadosztályának rácsos fapadján, a kis vaskályha mellett. Az agronómus küldte a városba, hogy hozzon a feleségének új porszívót. Akkoriban még volt tél, a hó többemeletnyi torlaszokat épített. Zoli a gázolás pillanatában lerepült a padlóra, és véresre horzsolta a térdét. Feltápászkodott, lehúzta az ablakot, a hideggel a mozdony füstje is beömlött a kocsiba, amitől köhögnie kellett. Könnybe lábadt a szeme, de még így is látta Kaszap Pisti lábát, amit könnyedén nyisszantott le és dobott az árokba a 424-es többtonnás kereke. Azt mesélte nekünk, azonnal leszállt, hogy megnézze, kit ütött el a gőzmozdony, de a kalauz felparancsolta a kocsiba.

Ettől a történettől nagyra nőtt a szemünkben. Még a lányok is szájtátva hallgatták, amikor a kultúrban újra és újra előadta, mit élt át. Nyomatékul felhúzta a nadrágja szárát, a horzsolást is megmutatta a térdén. Valaki ezért mindig meghívta egy kevertre vagy egy sörre.

Senki sem tudta, hogy Kaszap Pisti mit keresett a sínek között. Páran meg voltak győződve arról, hogy öngyilkosság történt, mások szerint Pisti csak a városba sietett a sínek mellett, mert találkozni akart a szerelmével. A nő idősebb volt nála vagy tíz évvel, egyszer már elvált. A fiú már a jövőt tervezgette, mondta nekünk, ha betölti a tizennyolcat, elveszi feleségül. Pedig mindenki tudta, hogy ő a nő ágyában csak a harmadik lehet a Simon gyerek és a kis Tölgyesi után.

Akárhogy is történt, a haláleset helyszínét ezentúl Kaszap töltésnek hívta mindenki. Kaszap István rövidesen a falu tisztelt embere lett, évről évre új mesék születtek róla. Volt, aki szerint verseket írt, nagy költő lehetett volna, mások meg azt pletykálták, hogy a Varga-földek mellett talált egy Árpád-kori aranyszelencét, emiatt a műkincstolvajok lökték a vonat alá. Még a térképekre is felkerült a Kaszap töltés neve. Sőt egy pesti szállítócégnek, amely a mi falunkba jelentkezett be az alacsony iparűzési adó miatt, annyira megtetszett a név, hogy átfestette a kamionjait, és azok ezentúl Kaszap-trans néven futottak az országhatáron túlra.

’96-ban találkoztam Fekete Zolival a városszéli SPAR-ban. Megöregedett, az alkoholtól nagy feje, hordóhasa lett. Megörültünk egymásnak, elmentünk a közeli kocsmába meginni egy sört. A sok mesétől, italtól aztán jól berúgtunk, de Fekete Zoli csak a búcsúzáskor bökte ki, hogy találkozott Kaszap Pistivel. Hiszen ő meghalt, mondtam neki. Legyintett: él és virul, igaz, egyik lábát levágta a vonat, de a pesti kórházban kapott műlábat, ami ugyanolyan jó, mint az eredeti. Elmesélte, hogy Pisti ritkán jár errefelé, meggyűlölte a környéket. Talán a nő miatt, aki nem akart többé egy féllábúval ágyba bújni. Nem lett belőle senki, mosolygott Fekete Zoli, alkalmi munkákból él a fővárosban.

Nem jött a busz, gyalog indultam haza. Átvágtam a Varga-földeken, aztán a Kaszap töltésen. Rozsdállottak a bokrok. Botladoztam a sínek között. Ahogy Kaszap Pisti is azon a téli napon. Füttyentett valaki. Ijedten fordultam meg. Csak az ágak zakatoltak a szélben. Akár a bogdáni személy.

(Fotó: Simon Márk)

Drága fiaim, már egy hete nem hallok felőletek! Szepezdi Gyurival küldöm ezt a levelet, próbáltalak hívni titeket, de hiába. Aludni sem tudok napok óta, aggódom, vajon nem ért-e baj titeket Pesten. Éjszaka csak járkálok, mint egy holdkóros, tegnap hajnali egykor a piros kisfazékban főztem levest, a sparhelten megégettem a kezem, pedig sohasem szoktam. A Vakarcsot is bánthatta valami, kint úgy vonyított, hogy a szomszéd tanyán keresztapátok felkapcsolta a villanyt.

Ölemben a tányér levessel üldögéltem a verandán, vörös volt az ég alja, szelet hozott a reggel, de legalább tisztul az idő. A malac már jól van, az orvos azt mondta, féreg lehetett benne, a tyúkok rendesen tojnak, és Gazsi bátyátok meghozta, amit rendeltetek. Nem tudom, mi szükség a sok vasra, de lepakolta a diófa alá. Olyan nagy traktorral hozta, amilyet még sose láttam. Amikor elment, jött az eső, és a keréknyomba jártak fürödni a Vadai Mariska kutyái.

Zolikám, jól van a derekad? Küldök a Szepezdi Gyurival egy krémet, azt használd reggel, meg lefekvés előtt. Pisti, vigyázz az öcsédre, és ne egyél csípőset. Nem szeretem ezt a katonásdit, gyertek mielőbb haza, minek a fritzekre emlékezni, menetelni? Nem tartottalak vissza bennetek, megtanultam, a férfiembert nem lehet.

Pedig én aztán tudom, milyen a háború! Találkoztam némettel és ruszkival is. Amikor erre jártak, ötéves se lehettem, mezítláb játszottam a porban, mégis tisztán emlékszem rájuk. Az orosznak pattanásos volt az arca és büdös a lehelete. Amikor leguggolt hozzám, megsimogatta a fejem, és azt hajtogatta, hol a mama? A német meg csokit adott, nézzem, hogyan hugyozik a kerítés tövében. Mindkettő megerőszakolta az anyámat. Ő volt a legszebb a faluban, ezért kellett nekik. A bőre olyan volt, mint a tej, pedig folyton kint dolgozott a földeken. Már a front előtt is összesúgtak a háta mögött; hiszen lányanya volt, egy zabigyerekkel, velem.

Nagyapám a háború végén azt mondta, azt a szégyent már nem bírja elviselni, hogy az ő lánya németnek meg orosznak volt a babája. Ajtót mutatott neki, többet nem lakhat náluk. Még a pap is kiátkozta. Hát tehetett ő róla? Anyám felpakolta a csomagját, megfogta a kezem, és sírva áthurcolkodott a Cukros Erához, aki a második unokatestvére volt. Széltében-hosszában azt beszélték, az ő férjének ágyasa lett, pedig ebből egy szó sem igaz. Felénk azt mondják, ha valaki egyszer megesik, az aztán is meg fog. Ha nem jön nagyapátok, akkor elemészti anyámat a falu. Ezért ment hozzá a Karancz Ferihez. Nyugalmat akart, békét.

Tudom, ezt már sokszor elmeséltem nektek, de azt nem, én hogyan születtem. Amikor messze volt még a front, egy cigány lakott kint, a Vermes tanyán. Nem volt senkije, se apja, se anyja, senki sem tudja, hogyan került ide. Vadai Mariska anyja azt mondta, csak rablógyilkos lehet az, aki lopva költözik be egy romos tanyára. Pedig dolgos ember volt az, mindig elszegődött napszámba.

A hagymaföldön ismerkedett meg az édesanyámmal. Nagy szerelem volt az övék, folyton búgtak, mint a galambok. ’40-ben forró volt a nyár. Elmentek fürödni a Lapos-tóhoz. A bokrokból megleste őket a Szepezdi Nándi, a Gyuri nagyapja, és szólt a csendőröknek. Akkoriban sok volt a betörés a környéken, még a kocsmárosné aranyláncát is ellopták. Fényes nappal!

A csendőrök amúgy is szerettek a cigánnyal elbánni. Az egyiket odakötötték a lovas szekér után, és háromszor végighúzták a falun. De nem vallotta be a rablást. Megvárták hát anyám cigányát a Vargáék földje mellett, ott, ahol bozótos van mind a mai napig. Úgy elverték, hogy nem lett többet ember. Titokban temették el a vadkörtefa tövében. Nem kereste senki, csak az anyám, aki akkor már a szíve alatt hordott engem. Drága fiaim, ha hazajöttök, megmutatom nektek a sírját. Az igazi nagyapátokét.

Anyám szótlanul teregetett a szobában. A Hajdú mosógép megint akkorát ugrott, hogy letört a csempe a fürdőszoba sarkában. Nincs, aki megjavítsa!, kiabált ki a konyha felé, de hiába, apám nem hallotta, mert éppen kőr volt az adu. Karcsi bácsi a műhelyből jött át hozzá, a füstös konyhában az asztal alá került a demizson. Apám haverja volt a hangosabb, kiabált, kőr király, véged van, Lacikám! Apám hümmögött, csattogott a lap az asztalon, aztán somolyogva visszavágott, nem úgy van az, Karcsikám!

Bekapcsoltam a tévét a szobában. Huszáros film ment, talán Napóleonnal verekedtek, Windischgrätzcel vagy a kozákkal, mindegy is; szép sujtásos volt a kabátjuk, fényes a kardjuk, bojt fityegett a sapkájukon. Tátott szájjal néztem, aztán felkaptam a vonalzót, suhintottam egyet, vívtam a fiúkkal, akik a tévében hurrát kiáltottak, meg előrét, én is kiáltottam, és vállvetve harcoltam velük. A konyhából „Most véged van!”, a szobából a „Hajrá!” hallatszott, a felső szomszéd seprűnyéllel kezdte ütni a radiátort, mire apám öklével rácsapott az asztalra, hátraszegte a fejét, úgy kiabált a mennyezet felé, felmegyek, ha nem hagyod abba!

A konyhában Karcsi bácsi elnyerte apám pénzét, a tévében a huszárok megmentették a parasztlányokat, és azok egyesével aléltak a karjaikba. Apám is és én is sírtunk. Amikor az iskolában megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, azt válaszoltam, hogy huszár. Ahhoz szeretni kell a lovakat, mondta az osztályfőnök. Szeretem is őket, válaszoltam sértődötten. Pedig akkor még nem láttam igazi lovat, csak a tévében.

Megkértem apámat, vigyen el egy lovardába. Felültünk a 32-es buszra, kiutaztunk a város végébe. Édeskés szarszag volt az istállóban, húgytól ázott át a szalma. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyok ezek az állatok, az egyik rám prüszkölt, mire úgy megijedtem, hogy elsírtam magam. Apám nevetett. Amikor hazaértünk, széttéptem a füzetem, amiben a huszárok meg a lovaik kivágott képeit gyűjtögettem, és nyolcadik végén autószerelőnek jelentkeztem a szakmunkásképzőbe.

Rá két évre láttam először huszárokat közelről. Márciusban felvonultak a Fő utcán, mindenki ott tolongott a járdán a sárga rendőrségi szalagok mögött. A kisváros egyetlen osztrák sörözőjéből papírpoharakban hozhattuk ki a sört. Faragó Ferivel voltam, ő már betöltötte a tizennyolcat, rendelhetett a kocsmában. Munkaruhában jött, a téglapor még látszott a térdén, meg büdös is volt. Egy hónapja éjjel-nappal dolgozott a Markovits hotel építésén, amiről azt írta az újság, a legszebb szálloda lesz a környéken, de talán még Burgenlandban sem látni ilyen szépet.

Feri oldalba bökött, nézd, jönnek a huszárok! Valóban csattogott az aszfalt a paták alatt. Nem figyeltem, a vasutas fúvószenekar éppen rázendített a Kossuth-nótára. Volt a zenészek között egy lány, rézfúvós, szőke hajú, kerek arcú. Fehér blúzán átütött a szép melle. Amikor a huszárok a fúvósokhoz értek, a cintányéros nagyot csörömpölt, erre az egyik ló ijedten nyerített, felágaskodott, majdnem ledobta a lovasát. Aztán megugrott, sikított mindenki. A huszár káromkodott, de nem bírta visszatartani.

Vigyázz!, kiáltottam a lány felé. Átugrottam a rendőrségi szalagot, odarohantam a zenekarhoz, elkaptam a ló kantárát, a föld felé húztam, az állat beleprüszkölt az arcomba, nem zavart, folyt rólam a víz, de tartottam, a ló fújtatott, lassan megnyugodott. A huszár a nyeregből lehajolt hozzám. Kösz, öcsi!, öklét tartotta felém, én belebokszoltam. A lány rám nézett, azt hiszem, mosolygott, de nem dőlt a karjaimba.

Faragó Feri azt mondta, menő vagyok, mindenki rólam fog beszélni. Így is lett. A megyei újság azt írta, egy helyi diák lélekjelenlétén múlt, hogy nem történt tragédia. Másnap a huszárok beállítottak a suli műhelyébe. Skodával jöttek, négyen, a főnökük, a nagy bajszos, átadott nekem egy bekeretezett fotót. A képen egy huszár vágtatott a tarlón, olyan volt, mint én. Szerintük a századát kereste a végtelen mezőn. Szerintem meg a szőke lányt, a rézfúvóst, akinek olyan szép volt a melle.

Fotó: Merész Márton

A fiúk kint játszottak az utcán. Két felsős meg egy hétévesforma. A legkisebb csak visszahozta a nagyoknak a labdát. Tengót amúgy sem lehet hármasban játszani, mondták neki. Fekete Zoliék nemrég költöztek ide az anyjával. Apád böriben van, mi?, gúnyolódtak vele a nagyok, ő erre lehajotta a fejét, sírt.

Szabados Pisti, a legnagyobb fiú rúgta el messzire a labdát, az megpattant a villanyoszlopon és beesett az almáskertbe. Lélekszakadva futottak a kerítéshez. Hátul voltak a kutyák, lehet, hogy aludtak. Mindenki félt tőlük. Feketék voltak, lesből ugrottak a drótra, vicsorogtak, morogtak, éjjel pedig úgy vonyítottak, mint a farkasok. Egyedül voltak, néha jött egy ember és átdobta a dróton nekik az ételt. Almaszüretkor bezárták őket egy ketrecbe. Ettől még jobban megvadultak. Akinek arra volt dolga, inkább átment a túloldalra, senki nem mert az almáskert mellett sétálni.

Be kellene mászni, mondta a Kolozsi Feri. Pisilnie kellett, de nem a kerítéshez, inkább a villanyoszlophoz ment, hogy könnyítsen magán. Még mindig sápadt volt, az orvos egy hete mondta, hogy vitaminokat kellene szednie. Apja szerzett neki csirkemájat, azt mondta otthon, ne kérdezzék, honnan van. Az anyja apróra vágta, megsózta, és nyersen azt kellett ennie minden reggel. Szombatra már büdös volt a hús, de nem volt mit tenni, behunyta a szemét és gyorsan ivott rá vizet az utcai kútnál. Ezért fájt folyton a hasa, néha összegörnyedt, annyira. Hülye vagy?, csattant fel Szabados Pisti, a kutyák átharapják a torkodat. Ő a második házban lakott. Szülei folyton veszekedtek, utált otthon lenni. Egyszer a Marosi dűlőnél megkóstolta a vadkörtét. Savanyú volt, de aznap többet nem korgott a gyomra. Szeretett ott időzni, nézte a szántó traktorokat, a románok hogyan szabadítják ki a gazból a grófi major romos mázsálóházát.

Másszon át a kisgyerek, mondta Kolozsi Feri és felhúzta a sliccét. Fekete Zolinak könnybe lábadt a szeme. Jó ötlet, röhögött Szabados Pisti, tartsál neki bakot! Feri lábujjhegyre állt, körbekémlelt, nem látta a kutyákat. Félve hátat fordított a kerítésnek, megroggyantotta a térdét és összekulcsolta ujjait az ágyéka előtt. Gyere!, mondta a fiúnak. Fekete Zoli rázta a fejét, már az orra is folyt. Szabados Pisti hátulról lökött egyet rajta, majdnem nekiesett a bakot tartó Kolozsi Ferinek. Ha velünk akarsz játszani, átmászol!, mondta a nagy fiú.

Zoli sírva emelte fel a jobb lábát, belelépett Feri tenyerébe, megfogta a vállát, ellökte magát a földről, fent belekapaszkodott a drótba. Nem mozdult. Meddig tartsalak?, csattant fel Kolozsi Feri. Imbolyogtak. Beszartál, mi?, nevetett gúnyosan a legnagyobb fiú. Zoli rázta a fejét, sóhajtott, átlendült a kerítésen, puhán ért földet a túloldalon. Hamar megtalálta a labdát az egyik almafa tövében. Átdobta a fiúknak. Szabados Pisti kapta el, azonnal dekázni kezdett vele.

Ügyes voltál, kisgyerek!, nevetett. Kolozsi Feri megpróbálta elvenni tőle a labdát. Cseleztek, kiabáltak, már nem figyeltek a kisfiúra. Zoli a túloldalon beleakasztotta a lábát a drótba, ellökte magát, de mindig visszacsúszott. Ugatni kezdtek a kutyák. Messziről hallatszott a hangjuk, futottak a kerítés felé. Zoli elsápadt, úgy ütötte a szíve a bordáit, hogy már fájt.

A nagyfiúk kint abbahagyták a játékot. Mássz!, kiabálták rémülten. Zoli jobb lába beleakadt a kerítésbe, kétségbeesetten próbálta kiszabadítani. A kutyák már nagyon közel voltak. Végre ellendült, a kerítés felénél tartott, amikor megjelentek a lábánál. Nekiugrottak a drótnak. Csattantak alatta a fogak. Mássz!, ordították a fiúk, de Zoli karjaiban nem volt már erő. Remegett a lába is. Megállt, behunyta a szemét. Elengedte a drótot, lehuppant a kutyák közé. Feküdt a földön, rázta a vállát a zokogás. A nagyfiúk elfordultak, felhúzták a vállukat, behunyták a szemüket. A kutyák körbeszimatolták, bökdösték a fiút, farkukat csóválták, játszottak vele. Zoli szipogott, aztán csodálkozva abbahagyta a sírást. Hirtelen ág reccsent hátul. A kutyák felkapták a fejüket, elszaladtak. Nem ugattak, vonyítottak. Mintha fájna nekik valami.

(Fotó: Bazánth Ivola)

Eldöntötték, hogy elmennek moziba, de jött a tanárnője, negyvenes, dögös nő, rövid szoknyában. Szia, köszönt neki félénken. A suli végén minden tanár összetegeződött velük. A nő rámosolygott, ügyet sem vetett a barátnőjére, szia, mondta, és ment is tovább. Igaz, neki ott maradt a mosoly a szája szegletében, de ezért még nem kellett volna a lánynak megsértődnie. Faképnél hagyta, a sarkon felszállt a buszra.

Nézett utána, nem értette, aztán a motorra pattant. Örökölte a Babettát, szülei buszába két éve belerohant a monori vonat. Két munkahelyen is dolgozott, nehogy elvigyen mindent a bank. Jelzálog volt a házon. Vasárnapja volt csak szabad, akkor felült a motorra, kiment vele a kisoroszi révhez. Apja meg az anyja a kikötő kis hídján találkoztak először. Olyan volt, mint egy romantikus filmben, nevettek, amikor mesélték neki. A Dunánál mindig elszívott egy cigit, a csikket dühösen pöckölte a vízbe. Aztán hazament, lemosta a Babettát, megolajozta, ronggyal tisztára törölte.

Most beindította, ment a busz után. A lány a toronyháznál szállt le. Hátranézett, látta, hogy jön utána a motorral, futni kezdett, lobogott a haja. Ő meg előrehajolt, nem érdekelte, ha szakad is a bovden, de nem érte utol. A ház előtt a sárga fűbe lökte a motort. Szaladt be az ajtón, de a lift már felvitte lányt. Melyik gombot nyomja meg? Csak a nyolcadikon lehet. Hallotta a liftajtó fémes csapódását, magasból jött. Felment ő is, de a nyolcadikon hiába csengetett, senki nem nyitott ajtót.

A nagybátyjánál lakott a lány. Szülei meghaltak, vagy külföldre mentek, sose kérdezte. Nyáron találkoztak Szentendrén. A Görög kancsó mellett ült a járdán és sírt. Melléparkolt, beszélgettek. Azt mondta, ellopták a pénzét, nem tud hazamenni. Felültette a csomagtartóra és a kertek alatt hazavitte. Maradj vacsorára, krumplis tészta lesz, nyújtotta a kezét a nagybátyja. Hálás volt, hogy hazahozta a kincsét. Így mondta. Ő szabódott, végül ott maradt. Bontottak bort, meg kártyáztak, a tévében a Sztárban sztár ment. A nagybátyja elaludt a székben, becsípett a lány is, maga után húzta a szobába, csúfolta. Azóta is így tesz, aztán mindig szerelmeskedik vele, mint akkor.

Másnap felmentek a tetőre. A lány kiállt a szélére, süvített a szél, széttárta a kezét, mint a csaj a Titanicban. Repülök, mondta, hívta maga mellé, de ő rázta a fejét, félt, gyere le onnan, mondta idegesen. Pöcs vagy, mondta a lány és sértődötten lépett le a párkányról. Most nem volt senki a tetőn, csak néhány galambot sikerült felvernie. Lifttel lement a földszintre, kilépett az ajtón. Ott volt a lány, a fal mellett guggolt. Nem is nézett rá.

Miért csináltad ezt?, kérdezte tőle. Hogy legyen mit kérdezned, vonta meg a vállát. Ő sóhajtott, zsebéből előkotorta a cigit, rágyújtott. Nem szólt. A kocsikat nézte, aztán a sárga füvet. Úristen, hol a motor? Eldobta a cigit. Kétségbeesetten rohant, megkerülte a toronyházat. Kiabált, mintha a gyereke kóborolt volna el. Aztán leült a lány mellé a járdára, ütötte a halántékát, ellopták, káromkodott, sírt. Hogy te milyen hülye vagy!, csúfolta a lány, felnevetett, gurgulázva, harsányan, aztán már nem bírta abbahagyni.

Ő hallgatta, nem sírt. Lassan felegyenesedett, elindult a buszmegálló felé. Most meg hova mész?, kiabált utána a lány, mi a bajod? Megállt, visszafordult, üres volt a tekintete. Valamit dúdolt, imbolygott, mintha a réven utazna, hullámzott alatta az úttest. Kerülgették az autók. Dudáltak, de ő nem figyelt rájuk. Széttárta a karját búcsúzóul. Mint a srác a Titanicban.

(Fotó: Hernád Géza)

A partról semmi nem látszott belőlük. Már vagy tíz perce sétáltak a befagyott Balatonon, amikor az idősebb megállt, körbenézett. Szívta az orrát, köpött egyet. A fiatal megtorpant. Apu, most mi lesz?, kérdezte. Az felmutatta a baltát, állj hátrébb, mondta a fiának. Lesújtott a jégre. Aztán még egyszer, loccsant a víz.

A fiú kinyitotta az összecsukható székeket. Figyelte, hogyan dolgozik az apja. Amikor végzett, a fiú kivette a tégelyt a táskából, lepattintotta a tetejét, odaadta az apjának, aki beleszórta a csalikat a vízbe. A férfi nadrágjába törölte a kezét, lecsavarta a fém pálinkásbutykos kupakját, átnyújtotta: igyál! A fiú meghúzta, összerázkódott. Átjárta a meleg. Erős, suttogta. Köhögött. Naná, morgott az apja, leeresztette a horgot a lékbe. Kezében a bottal leült a székre, rágyújtott. Hallgattak.

Esik, nézett fel a férfi, tényleg szemetelt az ég. A fiú hunyorgott, csípte a szemét a hó. A gimi megy?, kérdezte az apja. Megy, válaszolta. Apja megköszörülte a torkát: és a lányokkal mi a helyzet? A fiú zavartan gyűrögette a kabátja szélét, volt, aki tetszett, de nem akart szóba állni vele. Sok a tanulnivaló, mondta. Ekkor megrándult a damil. A férfi felszisszent, hirtelen akasztott. Húzta, engedte a botot, lassan víz fölé került a hal, pikkelyeibe akadt a horog, ahogy emelte, kiszakadt, és a keszeg visszaesett a vízbe. Káromkodott. Idő kellett, míg megnyugodott. A fiú félve nézett rá, gyakran eljárt a keze.

Ritkán látja, reggel elmegy dolgozni, este jön haza. Olyankor olajos, büdös. Egyszer sem simogatta meg, még a születésnapján sem. Apu, én hazamennék, nézett rá könyörögve a fiú. Villant a férfi szeme: ha anyád rám lőcsölt, akkor itt is maradsz. Az anyja tényleg könyörgött, foglalkozzon végre vele. Apja vonakodott, ma mégis beleegyezett, elunta a sok beszédet. A fiúnak beesett a válla, olyan szerencsétlenül ült a hideg széken, mintha megverték volna.

Anyjára gondolt. Az a férfi biztos most is bekopogott hozzá. Ott leskelődött megint a templomkapunál, alig várta, hogy apjával elmenjenek. Erős az illata, érezni rögtön, ha belép a lakásba. Amikor először jött, az anyja azt mondta, hogy távoli rokon, de apjának ne beszéljen róla. Miért ne?, kérdezte. Mert verekednének, mondta az anyja. Bezárkóztak a szobába, csak a nevetgélések, aztán a fojtott sikoltások hallatszottak ki. Apja aznap is későn jött haza. Beleszimatolt a levegőbe: volt itt valaki?, kérdezte. Senki, hazudott a felesége. A fiú ült a lépcsőn, és riadtan egyikről a másikra pislogott. Utálta az idegent, legszívesebben szólt volna az apjának.

Elhallgatott a szél. Himbálózott a füst a távoli házak felett. A lék falát nyalta a víz. Holnap kórházba megyek, szólalt meg váratlanul az apja. A fiú felkapta a fejét. Lehet, hogy kihullik a hajam, de amúgy is kopaszodom, nem?, nevetett erőltetetten. A gyereknek könnybelábadt a szeme. Ne sírj, hallod, egy férfi nem bőg soha, förmedt rá az apja. Na, elmegyek vizelni, sóhajtott, tenyerével a térdére ütött, felnyomta magát, kiegyenesedett, mondott volna még valamit, de megcsúszott, és hanyatt esett. A fia hozzáugrott, hátulról a hóna alatt fogta meg. Nehéz volt, kicsúszott lába alól a talaj, ő is elesett, sajgott a farcsontja. A fiú feküdt alul, ölében az apja. Csend volt. Először a férfi nevette el magát. Aztán a fia. Az idősebb harsányan, a fiatal kuncogva. Végül már prüszköltek mindketten, folyt az orruk, könnyes volt a szemük a nevetéstől.

Csúszkálva, botladozva, egymásba kapaszkodva álltak fel. Gyere, mondta az apja, hagyjuk a fenébe! Összeszedte a botot meg a táskát. Megfogta a fia kezét. Vigyázz, el ne csússzál, mondta gyengéden. Kiértek a partra, és dörrent a jég. Ahogy végigfutott a repedés, halk sikoltásokat lehetett hallani. Mint a kórházban, amikor valaki halni készül.

(Fotó: Hernád Géza)

A tél hozta ide. Előtte a szövetkezetnél dolgozott, portás volt, ült egy káposztaszagú kis házban a főbejárat mellett, nézte a tévét, többnyire a Szulejmánt, sárgultak az ujjai a cigarettától. Nem rúgták ki, azért jött el Kislétáról, mert Réka nem tudta szeretni, így mondta mindenkinek. Egy fejfájós reggel felült a buszra, aztán Nyírbátorban keresett egy graffitis vonatot. Mindegy volt, hova megy, csak messze legyen. Pestig jutott. Most hétfőtől szombatig ott áll a Liszt Ferenc téren, az elegáns étterem előtt, ahol csalogatni kell a turistákat. Mert finnyás mind. Vúdjulájk, ismételgeti nekik. Jakab Józsi, az egyik pincér tanítgatta angolul, ő korábban Londonban takarított. Gulas?, kérdezik tőle a külföldiek, ő bólogat, Foreuró, mondja, Tésztit! Ennél többet nem nagyon tud. A magyarok elnéznek mellette, mintha ott sem lenne. Volt, aki félretolta, más az arcába kiabált, egy férfi majdnem fellökte, egy nő megfogta a fenekét. Nem szokott ehhez, odahaza szemérmesebbek az emberek, a bicska is ritkán nyílik, csak ha nagyon muszáj. Este hazametrózik a József Attila lakótelepre, az Ifjúmunkásban van a haver lakása, húszat fizet neki a szobáért. Megmosakszik, becsukja az ajtót, hanyatt fekszik a kanapén, és ha új nőt hozott fel a főbérlő, számolja, hány percig zörög az ágy a szomszédban.

A motoros futárral az étterem előtt találkozott először. A srác éppen a hatba vitt pizzát, visszafelé mellette szívta el a cigit. Összespanoltak, azóta még munka után is találkoznak. Kiderült, nyírbogáti gyerek, a szomszéd faluból való. Szerencsét próbálni jött fel Pestre, végül itt ragadt, most ágyrajáró egy albérletben, amit a legális albérlő ad ki neki, az illegálisnak, és három másik hasonszőrű fiúnak. Feltétel volt, ha benéz a főbérlő, hazudják azt, hogy rokonok, csak vendégségbe, pár órára jöttek. Ő sem szokta meg még a fővárost, pedig három éve már, hogy leszállt a vonatról a Nyugatiban, és kölcsönmotorral munkát vállalt. Mindig ébren kell lennie, mert ha elszámolja magát, a kuncsafttól soha nem látja vissza a pénzt. Ezek itt nem becsületes emberek, mondogatja a bogáti a létainak. Megesik, hogy a másik mondja ugyanezt, éppen mikor melyiküknél szakad el a cérna.

Azon az estén a futár letámasztotta a robogót az egyik ház tövében.

– Lazítsál! – mondta az ajtónállónak.

Jól felhúzta magát, mert még le sem kapcsolta a motort, a létai már azon kattogott, hogy januárban ki kéne menni Angliába. Jakab Józsi mondta neki, lenne munka egy manchesteri étteremben, mosogatni kéne, meg takarítani. Aljamunka, de jó a pénz, félre is tudnának tenni belőle. Karácsony után furgonnal vinné ki őket a Józsi barátja, csak hazafelé lenne fuvarja, kifelé üres a kocsi. Tízest kér fejenként az útért, de kilenc embernek össze kell jönni ahhoz, hogy meglegyen a díl, így mondta a Józsi. Szállás is lenne, olcsón, kétszintes az angol ház, sokan elférnek benne. Töprengtek, mi legyen. A bogáti szerint kockázatos lenne az út, alig tudnak angolul, a létai azt magyarázta, hogy most kell lépni, amikor még nincsen család.

Ekkor jelent meg az idegen. Az Oktogon felől jött, de messziről látszott, hogy nem idevalósi, még csak nem is turista, odahaza cigánynak mondják az ilyet, pedig nem az. Ennek is sötét volt mindene, a kabátja, a bőre, a borostája. A földet nézte, elgondolkodhatott, így sétált a Király utca felé. Csuklóján lógott egy nejlonszatyor, pulóver kandikált ki belőle, meg egy doboz, amiben ki tudja, mi lehetett. Sokat látni ilyet a tévében, tele van velük Németország.

Megnyúlt az arcuk. A bogáti köpött egyet, sziszegett, a létai elővette a mobilját, hogy lefotózza. Ahogy melléjük ért, a futár kinyújtotta elé a lábát, az ajtónálló meg lökött rajta. Majdnem elesett a fickó, megütötte a térdét a kukába. Fájdalmasan halandzsázott, nem magyarul, az már biztos. Nem nézett vissza.

Röhögött a futár:

– Hogy sántít a köcsög!

Az ajtónállóból kiszakadt a nevetés, utánakiáltott:

– Menjél haza Afrikába!

Figyelték, míg be nem fordult a Király utcába. Aztán a bogáti elővett egy doboz cigit, megkínálta a létait. Havazni kezdett. Fázósan húzták össze a kabátjukat, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Mert a Jakab Józsi várja a választ.

Huszka Pálnak hívták. Alig múlt húsz, a kultúrba inget vett, szépen megfésülködött, kisollóval kipiszkálta körme alól, amit a bányából hozott. Sár volt odalent, meg por, tudta, egyszer megfojtja a nyirkos levegőtlenség, és felkerül az ő neve is a régi bányászok gránitjára, de addig is, mondogatta, nézzen ki az ember úgy, hogy az istent is mosolyra fakassza.

Csillében hozták a filmet a városból, Katit a vetítésen látta először. A lány télen költözött apjával a faluba. Lófarkas volt, hamiskás szemű, mégis kedves. Olyan, mint hűtlen Veronika a filmben. Huszka azt képzelte, hogy ő Borisz, a mozi után hazafelé úgy tántorgott a fekete bokrok között, mint a halálos sebet kapott katonafiú a nyírfaerdőben. Anyja az ablakból leste, azt hitte, kocsmázott. Most is úgy rikácsolt vele, mint az éhes madarak az acélsodronyokon. Huszka apja nem élt, őt is elvitte a bánya, de senki sem bánkódott sokáig utána, tudták, ez a világ rendje. Az ő apja is tüdőbajban halt meg, az ő fia és annak a fia is így fog.

Egy nap Huszkát az anyja műszak után elküldte a boltba. Letámasztotta a biciklijét a vasoszlop mellé. Kati akkor lépett ki a kisvegyesből. Rámosolygott, ő lehajtotta a fejét. Talán köszönt. A lány elfordította a fejét, dühösen lengett a lófarka. Ezután Huszka rosszul aludt, éjjel a ház előtt cigizett, belerúgott a macskába, folyton a lány járt az eszében. A munka sem ment neki jól, lerontotta a brigád eredményét. Műszak után céltalanul kódorgott a közeli erdőkben. Belevéste a fákba a nevét. Volt egy titkos fa, kidőlt az őszi vihar után, oda a lányét is belekarcolta.

Karácsony után rendezték meg a nagy esküvőt a szomszéd faluban. Mindenki csak erről beszélt hónapok óta. Huszka gyerekkori barátja, Pongrácz Pista vette el a környék legcsúnyább lányát. Szánok, szekerek vitték az ünneplőket a templomból a fiús házba, invitálták Huszkát is, de ő nem ült fel egyikre sem. Útközben a násznép cukorkát, cigarettát szórt a bámészkodóknak. Otthon két malacot, sok csirkét sütöttek, levették az ajtókat, téglát tettek alá, és arra pakolták ki a süteményeket. Pista apja kulák volt, bilincsben hozták a rendőrök az ünnepi alkalomra, csak a négy fal között vették le róla a vasat, egyikük folyton szemmel tartotta, míg a másik evett a húsokból.

Kati is eljött a szüleivel. Huszka a sarokból folyton őt figyelte, de nem mert odamenni hozzá. Már nem volt szomjas, amikor mellélépett a lány. Táncolsz velem?, kérdezte tőle. A férfi elvörösödött, most nem, válaszolta. De csak most lehet, mondta Kati. Huszka remegő kézzel elővett egy cigarettát, rágyújtott. Úgy tett, mintha ügyet sem vetne a lányra. Kati tanácstalanul toporgott, aztán sértődötten odébbállt. Huszka a hideg falnak fordult, nekiszorította a homlokát, öklével a halántékát ütötte. Aztán ivott és ivott. Végül a brácsa hamis hangjára szédült el, kiment hányni az árokpartra. Akkor vette észre Katit, egy fiú csókolta, gyömöszölte a pajta előtt.

Megtántorodott, és nekiszaladt az éjszakának. Sírt, átkozódott. A magas szénrakodó előtt állt meg. Gyerekkorukban úgy tartották, felvezet az égig. A második szintig mertek felmászni, a harmadikra csak a Pongrácz Pistának sikerült, ő volt a legbátrabb közülük. Elővette a bicskáját, a fából ácsolt épületbe belevéste a monogramját, aztán felmászott a legtetejére. Kiállt a szélére, és arra gondolt, az ő neve nem lesz ott a grániton az apjáé mellett. Mielőtt leugrott volna, a kabátzsebéből elővette a fésűjét, megigazította a haját, begombolt a ruháján minden gombot. Felnézett az égre, de nem látott ott mást, csak ásítozó sötétséget.

(Fotó: Kovalovszky Dániel)