Zsiráfnak persze megint nem volt kalapácsa. Masszi Tomi hozott kettőt, odaadta neki az egyiket. Hétkor kellett volna kezdeni, a teher már félkor itt volt, de a vasakat nem tudtuk leszedni a platóról, mert a Holdosi testvérek nem akartak reggeli előtt dolgozni. Ráér, villant a szemük. Hoztak magukkal zsemlét meg gyulait, leültek az egyik sitthalomra, és ott tunkolták a májast.

Nem mozdultunk. Stipi ősszel a vasszereléskor ellentmondott nekik, utána olyan rosszul lépett, hogy beleesett a félkész mélygarázsba. Eltörött a lába. Azóta nem láttuk, rehabilitálják, így mondta nekünk a lánya, meg azt, hogy apja nem érzi a lábujjait. Egy csontszilánk elvágta az ideget, soha nem lesz olyan, mint régen. Azóta mindenki tudja, a Holdosiékkal nem jó kikezdeni, rád küldik az átkot hamar.

Marosi elment vizelni a toitoiba. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, Marcipán Peti meg a Zékány nekifeszült, és jobbra-balra billegtették a vécét. Marosi meg bent kiabált, dörömbölt, anyátokat, lehugyoztam a gatyámat! Röhögött mindenki.

Ekkor jelent meg a vietnami étterem felől a Touareg. Na, valakinek tuti levonják a napi bérét, mondogattuk. De megúsztuk, az öreg művezetőnek jó estéje lehetett, engedett az asszony, mert egész nap úgy vigyorgott, mint a vadalma. A miheztartás végett azért úgy tett, mintha mérges lenne, de lerítt róla, hogy műmájerkedik. Hiába mondta, holnap lesz csak május egy, tessék dolgozni, vigyorogtunk rajta. Csak a kis Simon bólogatott, úgy dörgölőzött az öreghez, mintha az apja lenne. A gyereknek nem élt senkije, szállón lakott a huszonkettőben, folyton sírt, hogy nincs pénze, ilyenkor az öreg megszánta, és adott neki a sajátjából.

A művezető telefont kapott, a kivitelező hívhatta, aki tegnap délután járt itt. Fehér ingben, vasalt nadrágban volt, és lecseszett mindenkit, de főként az öreget, aki zsebkendővel törölgette a nyakát, pedig nem volt forróság, csak langyos tavaszi szél kavarta fel a port.

Zsiráf gyorsan elővett a zsebéből egy kétdekást, talán rum volt, vagy kevert, tudtuk, naponta vagy fél tucatot táraz be belőle az éjjel-nappaliból. Irigykedve nyelt mindenki. Ő meg kitekerte az üveg nyakát, lehajolt, nehogy észrevegye a művezető, úgy tett, mintha keresne valamit a földön, meghúzta az italt. Persze félrenyelt. Úgy köhögött, hogy Masszi Tomi, akinek a legjobb lelke van a csapatban, már hívta volna a mentőt, de a Zékány közbelépett, Zsiráfnak gyerekei vannak, bazmeg, kiesik egy nap a béréből.

Masszi Gyergyóból jött, mindenki csak kis románnak hívta, pedig magyarabb volt nálunk, legjobban glettelni tudott, senki sem volt képes olyan simára kenni a falat, mint ő. Egyszer titokban még az idősebb Holdosi is megkérte, hogy mutassa meg, hogyan csinálja. Marcipán Petinek jókedve lett valamitől. Belekezdett egy bűnrossz viccbe, amit sehogy sem tudott elmondani, mert röfögve nevetett rajta, a végén aztán mi is dőltünk jobbra-balra, ragadós volt a röhögés.

Elmúlt hét óra, mire a Holdosiék befejezték a reggelit. Láncba!, adta ki az ukázt az öregebbik, mindenki ugrott, és pikkpakk, lepakoltuk a tehert. Zsiráfnak még az állványozás kezdetén eltűnt a kölcsönkalapácsa. Halálra váltan kereste mindenhol. Tudta, Masszi Tomi a Holdosiak védelme alatt áll, ha neki tartozik, a testvéreknek tartozik. Talán a vécében van, mondta Marosi. Talán a platón, mondta Marcipán Peti.

Zsiráf összevissza rohangált, mint a mérgezett egér. Sírt, sápadt volt, hányt, de állványozott velünk. Jobb híján egy talált vasrúddal ütötte be az ékeket, és közben véresre verte a kézfejét. Este Marcipán Peti megveregette a vállát. Legközelebb kínáld meg a barátaidat is, mondta, és visszaadta neki Masszi Tomi kalapácsát. Zsiráf lehajtott fejjel, szó nélkül előpakolta a kétdekásait, és kiosztotta közöttünk mind. Leültünk, kilógattuk a lábunkat az állványról. Meghúztuk a magunk üvegét. Körbejárt a cigi. És Marcipán Petinek megint jókedve lett valamitől.

(Fotó: Bazánth Ivola)